Az a mondás is eszembe jut, hogy lába sem éri a földet - akik ott voltak, tudják, hogy mire gondolok. Igen, lehet akár a szék is, de méginkább a napzáró Pacsigyűjtő Labirintusfutás. Mennyire jó volt!

És ez továbbvisz egy újabb fontos minőséghez, amit mindannyian megtapasztaltunk ott, ez pedig nem más, mint a játékosság. Ezt legegyszerűbben a gyerekektől tanulhatjuk - és így volt ez most is. Akkor is, amikor egy osztálynyi lurkó megszállta a labirintust, amiben éppen néhányunk “homlokráncolva”, de legalábbi meglehetős komolysággal rótta az útját, vagy délután, amikor Barnabás és húga kitalálták a szaladgálást és azon túl a fent említett eseményt, amit innen kezdve én csak PL néven fogok hívni  - és csak idő kérdése, hogy a szakirodalom is így tegyen.

A gyerekek, akik születésüknél fogva bírnak legalább három tulajdonsággal: ártatlanság, kíváncsiság és izgatottság. Hálás vagyok, amiért ezek mindegyike megjelenhetett az első magyarországi Labirintus Világnap eseményen. Nagyon köszönöm mindenkinek, aki ott volt - és AHOGYAN ott volt.

Szándékom szerint beszédes képeken keresztül jobban lehet majd inspirálódni, mint néhány kurta-furcsa mondattal, de egyenlőre csak egy képet mellékelek, rajta két emberrel. Egyikük ül, másik áll. És van még a képen egy fa is. Ami csak egy fa.

Pannonhalma

A labirintus megmutatta az arcát minden évszakban, napvilágnál és szürkületben, hóban, szélben, esőben és szikrázó napsütésben.

Az útvonal, a 7 kör, a középpont mozdulatlanul fekszik az arborétumban, magában foglalva a méltóságteljesen magasodó fát, a burjánzó aljnövényzetet és immáron minden élményt, minden enegriát, amit az útonlévő, útkereső EMBER beletett. És persze azokat a felajánlásokat is, amiket általában a következő alkalomra már nem találunk sehol - hiszen vannak olyanok is, akik kincskeresőkként lépnek be a labirintusba, hogy aztán nagy megelégedéssel és örömmel találják meg ezt a kincset egy kő, egy kvarc, egy mécses, egy üzenet, stb. formájában.

Az idei évben folytatódnak a zarándoklatok, az elvonulások. Mint minden évben, idén is kicsit másképp, kicsit más módon. Hiszen ez az egész év másról fog szólni. Lesznek új labirintus építések, izgalmas lehetőségek, találkozások, játékos kísérletek.

Rögtön itt januárban egy nagyszabású előadás a MOM Park B. épületében, az I. emeleten, január 27-én, 17.30 órai kezdettel. Klikk ide a meghívóhoz. Erre az eseményen egy képes utazással készültem, ami a labirintusok mai, modern használatáról szól és amit - ha a technika is engedi - akkor ezennel közszemlére teszek itt, ebben a környezetben:

Kívánom, hogy ez az éve mindenkinek szóljon a középpontba való eljutásról, a labirintus útvonalára való első lépésről és arról, amit Szent Ágoston sok-sok évvel ezelőtt megfogalmazott: Solvitur Ambulando. Azaz: sétálva oldódik meg. Jó utat!

“Te tanítasz engem az élet ösvényére…”

(Zsoltárok Könyve 16:11)

A pannonhalmi apátság és a labirintus

És ezen az ösvényen, ezen a szimbolikus életúton ez alkalommal tizennyolcan mentünk végig. Tizennyolc ember, aki megengedte magának, hogy ott legyen.  Tizennyolcan, akik úgy döntöttek,  hogy bemerészkednek a labirintus köreibe, szembenézve mindazon élményekkel, érzésekkel, emlékekkel, amelyek előjönnek az út során - és persze az ismeretlennel.

A kíváncsiság, az öröm, a szabadság élmény, a terhek letétele éppúgy része volt a térnek, mint az, hogy továbblépjünk együtt, de mégis a saját utunkon. Vagy fordítva: a saját úton és mégis együtt.

Kairosz idő a labirintusban

Hogy kinek milyen élménye volt a labirintusban, illetve az elvonulás során? Erről talán majd születnek személyes beszámolók, de addig is néhány kulcsszó, -élmény, ami jól jellemzi azt a (biztonságban megélt) mélységet, amelyet a JELEN-lévők megtapasztalhattak:

• halál-átalakulás-újjászületés
• erő-középpont-forrás élmény
  
• az elengedés magától megtörténik
• megmaradt az érzés, itt van belül
• a hely emlékezik arra, amit kapott
• lehet másképp is megoldani
• a döntésekben lehet az vállalni, amit szeretnénk
• nem kell annyira akarni, csak hinni
• kegyelem-élmény
• középpontban állás

És persze megannyi metafora, szimbolikus jelentésű találkozás önmagunkkal és másokkal: családon belül, párkapcsolatban, vagy éppen olyan emberekkel, akik néhány órája még “vadidegenként” mutatkoztak be nekünk.

Összefonódás

Az én kérdésem még mindig csak az, hogy ha a labirintusban működik, akkor mit lehet tenni annak érdekében, hogy azon kívül is működjön? TE mit tudsz tenni ezért?

Zárásképpen az az idézet, ami a középpontban volt - és ott is maradt:

“Figyelj, most megtaláltad mindazon feltételeket, amelyek mentén a szíved vágya átváltozhat a lényed valójává. Maradj itt egészen addig, amíg olyan erő tölt fel, amelyet semmi le nem rombolhat. Azután vissza kell indulnod az életbe. Oda, ahol állandóan olyan erők mentén méred majd magad, amelyek megmutatják a helyedet.” ~ Gurdjieff

További jó utat és viszlát legközelebb Pannonhalmán!

Úton

Újra relevációk, felismerések, az egyszerűség és a természet által (is) visszatükrözött szimbólumok, metaforák színes világa, elfelejtett és újra-felfedezett életutak. És mindez mindenkinek a saját tempójában, mindenféle külső segítség, belemagyarázás, megmondás nélkül. Sőt! Leginkább szavak, mondatok és beszéd nélkül. Abban a csendes belső párbeszéd-állapotban, amit hívnak meditációnak, módosult tudatállapotnak, kontemplációnak, relaxációnak. Mindenesetre kreatív, intuitív, teremtés-képes, jobb-agyféltekés állapot. Befogadó, nyitott és nagyon kiérzékenyült. És ezt is „csak úgy”, mindenféle külsőség nélkül.

Nekem ez a legnagyszerűbb dolog a labirintusban. Az, hogy nem lehet elhibázni, nem lehet rosszul járni. És minden alkalommal történik valami - még akkor is, ha nem feltétlenül ismerjük fel azon nyomban! És nem úgy történik, hogy „történtetik”, hanem teljes spontaneitásban, teljesen természetes áramlásban. Ahogy azt a kisgyerekek élik egy darab ideig, míg a közeg, a társadalom meg nem „fertőzi” őket.

A labirintus ilyenformán visszautaztat egy régi, elfeledett, sőt talán meg is tagadott természetes állapotba, amiben a megoldások, a válaszok, a továbblépések teljes természetességgel bukkannak fel, csak tudni kell a kérdéseket feltenni és a szimbólumokat meglátni-értelmezni. És ebben jó, hogy együtt vagyunk. Ebben is. Újra, meg újra.

Egy fényképes beszámoló és a videó is megtalálható IMHOL.

Igazi megtiszteltetésnek vehettem, hogy a központi rozettával való bíbelődést rám bízta Jeff!

El is tartott egy darabig, mert azokkal a gránit kockakövekkel sokat kellett variálni, hogy az ívek kirajzolódjanak és mutatósak is legyen. És ebben a tekintetben Jeff-fel együtt mindketten maximalisták vagyunk, mint kiderült…

Összesen 14 tonna követ mozgattunk meg, ami - az átlagéletkort (kb 55év) és azt figyelembe véve, hogy mindössze hárman voltunk férfiak - nem kis teljesítmény! De azt el kell ismerni, hogy az amerikaiak lelkesedése nem ismer határokat és ebből könnyen merítenek erőt a nehéz fizikai munkához (cipelés, ásás, emelgetés). Ezek közül az ásás volt a legnehezebb, mert a száraz földbe nem volt könnyű beletaposni az ásót - még akkor sem, ha a köveket nem kellett teljesen elsüllyeszteni, szintbe hozni, hanem csak félig, vagyis alig 10cm-es mélységet kellett leásni. Viszont azt sokszáz méteren keresztül, hiszen a labirintus szinte pontosan a katedrálisban lévő eredetinek a méretével megegyező volt, illetve néhánytíz centivel kevesebb, mert épp csak akkora földterület állt rendelkezésre a kertben…

Az ünnepélyes átadáson már nem maradhattam, hiszen haza kellett érnem a Zarándok Labirintusához, Pannonhalmára. De biztosan visszatérek Chartres-ba és már nagyon várom, hogy megjárhassam az első olyan középkori labirintust, aminek az építésében aktívan részt vettem.

Egyéni és egyedi utak voltak egy olyan térben, ahol az egyedüllét biztonsága megélhető volt, szabad volt kinek-kinek önmagával lenni, magára figyelni és hagyni, hogy a folyamatok a saját természetes tempójukban történjenek. Lassan, amikor lassan és gyorsabban, amikor gyorsabban.

A labirintus két fontos viszonyítási ponttól “fosztja meg” a hétköznapokban ezekhez erősen kapcsolódó, sőt talán ragaszkodó embert: ezek az idő és az irány(ultság). Abban a térben a labirintus által támogatott saját időben (kairosz) és az útvonalhoz kapcsolódó váltakozó (a racionális elmét megtréfáló) irányban lépjük a lépéseket. Egyiket a másik után.

Ezekben az egyéni utakban találkozások is történnek, egymás mellett történő elhaladások, ritmus-váltások, vagy éppen súrlódások, ha az út túl keskenynek bizonyul. Mindez azzal a fókusszal és jelenléttel, amivel a saját út bejáródik.

És mint minden nagy utazás, ez is egyetlen lépéssel kezdődik. Egyetlen döntéssel, amit a bejáratnál kell meghozni: belépek-e a labirintusba, avagy sem? És az út elején rögtön tapintható “akadályba” ütközünk, de ennél talán sokkal izgalmasabb annak az első kilencven fokos fordulónak a megélése, amivel elkezdődik az útonjárás…

Jó volt együtt, köszönöm a bizalmat! És az extra lehetőséget a köveskáli labirintus bejárására. Viszlát legközelebb! Addig pedig:

Solvitur ambulando! Azaz sétálva oldódik meg.

Egy kis szám-misztika

Az elvonulásra 21-en érkeztek meg, ami a 3napos program fényében akár 3×7 képlettel is jelölhető - a hétkörös labirintus jegyében.

Előzetesen kértem 400db fahasábot, hogy annyiból építsem meg a labirintust. Amikor lepakoltam a teherautó platójáról a fákat és elkezdtem talicskázni a terepre, akkor megszámoltam és 441 hasábot szállítottam el. Ez pontosan 21×21 és ha az összegét nézem, akkor 4+4+1=9 és a kilenc többek között a változás száma, szimbóluma - az egész program erre volt/van kihegyezve: a (belső) változásra.

Amikor azt hittem, hogy minden fát lerámoltam és nekikezdhetek az építésnek, akkor mégegyszer megnéztem a kocsi platóját és azt vettem észre, hogy maradt fent néhány hasáb. Számszerint 9. És talán már említettem, hogy a kilences szám mit szimbolizál…

Nekifogtam az építésnek, miután megtaláltam a pontos helyszínt. Illetve megtaláltuk egymást a pontos helyszínnel, egészen pontosan a középponttal. Keleti tájolással készültem, a központi épülettől északnyugatra, egy szimbólumokkal/erő-pontokkal erősen “megszórt” közegben (szomszédos izzasztókunyhó-váz, másik irányban szikla-kör, megint máshol kristály centrum, stb). A labirintus központja kb 3méter átmérőjű lett (és mintha már a 3×7 előjött volna) és innen kezdtem a fahasábokat lerakni. Mire elkészültem kétésfél óra múlva, azt vettem észre, hogy nem használtam fel az összes 441 fát. Úgyhogy végigszámoltam és 365 darab alkotta a labirintust. Vagyis az év minden napjára jutott egy fahasáb - ha már a School of Life nagyjából egyéves ciklust ölel fel.

A fenti számokat csak azért gondoltam megosztani, mert az én tapasztalatom az, hogy a labirintus építése sohasem annyi, hogy csak fogom magam és kitekerem a megadott mintában a labirintust - bármilyen anyagból. Nekem mindig előjöttek a fentiekhez hasonló “játékok”, amik az adott labirintus szerves részét képezik és bele is veszem őket a történetbe.

A megépült labirintusról beillesztek képeket - meg egy kicsit a környezetről is. Ha a szervezőktől kapok visszajelzéseket a résztvevől tapasztalatait illetően, akkor azokat is felteszem majd.

Összességében egy nagyon jól kialakított programhoz sikerült kapcsolódni a labirintussal, ami a hely adottságaiból kifolyólag nagyon befogadó, “együttműködő partnerként” várta az őt bejárókat, akik a csendesség, az elmélyedés, a meditáció fogalomköreivel ismerkedtek ezen a három napon. De ellenpontozásként a belső sötétség is megjelen(hetet)t, mondjuk azért, mert a labirintusban a mai világ két legfontosabb kapaszkodóját: az időt (kronosz) és az irányt “veszíti el” az, aki úgy dönt, belép. Vagy épp azért, mert a labirintus saját ideje (kairosz) türelmetlenséget eredményezhet, elvárásokat szülhet. A csendesség és a sötétség - ezek voltak az első délelőtt kulcs-szavai is, David Steindl-Rast testvér előadásában. Aki nagy labirintus-járó maga is.

Hálás vagyok, hogy ezen a helyen jelen lehettem egy újonnan születő program kibontakozásában, elindulásában és ezúttal a labirintussal a résztvevők elcsendesedési folyamatát segíthettem.

Egy találkozást követően a labirintus is betekergett ide, immáron a maga hétkörösségében és fizikai valójában, feketén-fehéren. Hogy ez a látszólagos “színtelenség” mennyire meghaladható, azt a jelenlévő gyerekek egy pillanat alatt megmutatták: az ő szemükben ez kígyó volt, vagy éppen baziliszkusz. A középpontja meg hol a tengerbe vitt, hol pedig a Titkok Kamrájába. És a kicsinysége ellenére képes volt ez a tér befogadni, sőt el is nyelni minden bátor útonjárót - ahogy erről néhány kép is tanuskodik.

Nagyszerű élmény volt a mesébe csöppeni és a középpont felé tekeregve tovább-mesélődni, meselabirintussá válni. Tovább erősödött bennem a vágy, hogy gyerekekkel, gyerekeknek építsünk labirintust. Iskolába, óvodába, közösségi térbe.

Így lészen, itt a vége, fuss el véle,

hp

2010. októberében egymásra találtunk. Aminek első (action típusú) eredménye az lett, hogy elvittem a hordozható hétkörös labirintust és feltettük az oltárra, hogy miután a hosszú útban megfáradt (értsd: a tematikus labirintus feladatain keresztül önmagában elmerült) vándor kilép abból a térből, akkor dönthessen úgy is, hogy belép ebbe a térbe, amiben immáron nincsenek feladatok, nincsenek vakvágányok, sem pedig külső elvárások. Hanem egyszerűen csak lehetőség arra, hogy legyünk. Azzal, amivel beléptünk. Azzal, amit útközben felveszünk. Vagy épp a nyitottsággal, hogy bármi jöhet.

Miután bejártuk Jeremiással az útvesztőt, ott volt a labirintus a maga kicsiségében, egyszerűségében - és ezesetben fekete-fehérségében. Nekem tetszett a tapasztalás, az élmény és a tér. Szóval részemről rendszeresíthető!Köszönet érte Petra… “This is the beginning of a beautiful friendship!”

Keep walking,

hp

A háziak adták az oltárt is. Egy férfi és egy nő. Egy pár. Ezenkívűl még egy férfi és még egy nő is hozzáadott az oltárhoz, akik segítettek az építésben. Ennél a labirintusnál különös jelentősége volt annak, hogy a férfi-női energiák minden szinten megjelenjenek! A hely maga (az ANYAföld), alapvetően a női energiákat képviselte. A labirintus pedig az első olyan hétkörös, amit jobbra nyitottam - azaz a férfi oldal felé. Teljesen ösztönösen alakult így, mert ahogy mindig, most is a középpontból indult el az építkezés és minden alkalommal úgy készülnek a járatok, hogy a belépés után az első forduló balra történik - ezzel is a labirintus női alaptermészetét hangsúlyozva, valamint a kehely szimbólumot, mint a befogadás jelképét. De most úgy “véletlenül” tekeredtek az utak, hogy jobbra fordulóval indult. És ez így megintcsak tudott kapcsolódni az előző nap Akaxe-től elhangzott férfi-női erőkhöz, miszerint mindkettőt jellemzi az állandóság, a folyamatosság, de a férfiét emellett egyfajta keménység, aktív cselekvés fémjelzi, míg a női az állandóság mellett valamilyen kellemes érzetet kelt az emberben. És e két minőség egymáshoz képest teljesen egyszinten van.

Szóval elkészült bő ötórai munkával a Naplabirintus. Ez a kemény, férfierőket (is) megmutató hétkörös labirintus. A (M)érték-napok alkalmából. Az oltár elkészültével ez a kellemes érzet is erősebbé vált, bár még mindig férfi-dominánsnak lehetett mondani. Azaz volt, aki így érzékelte. Sokszor le kellett benne lassítani, máskor pedig egyszerűen kipenderítette az embert, ahogy futásra késztette…

A labirintus a helyben lévő energiákat, erőket tudja összegyűjteni és felerősíteni. Ehhez még azok a szándékok és energiák hozzáadódnak, amikkel az emberek megjárják. És itt nagyon erős szándékok voltak, nagyon tiszta emberekkel, akik megajándékozták egymást és a helyet is poztitív energiákkal. Sokmindenkit megérintett a Naplabirintus. Sokmindenkit megszólított. Sokmindenkinek adott választ, vagy tett fel releváns kérdést. És sokmindenkit lecsendesített.

Sokan jártuk. Sokan tudtuk körbeállni, hogy megnyissuk. Sokféle ember: gyerek, felnőtt, idős, fiatal, férfi, nő, beteg, ép… Megannyi háttérrel, megannyi tapasztalattal. És különböző szintű érzékenységgel, intuícióval aziránt, amit a Naplabirintusból áradt. Persze az, hogy egy pálcás-ember (avagy radiesztéta?), hogy megerősítse az érzékelését, be is mérte a labirintus alá “bemászó” Szent-György vonalat, az már a racionális oldalra is hatással volt. Mindenesetre fontos információ volt és egy megerősítő tudás.

Köszönöm a lehetőséget, a tiszta szemeket, a feltörő érzéseket és a bíztatást, amit kaptam néhány embertől. És a NAPOT.

Sok kép készült. Készítették őket. Mondhatom úgy is, hogy a képek az “Egy asszony szeme” néven is futnak. A válogatás ezekből megtekinthető a galériában .